Az asztalnál négyen foglaltak helyet: egy anya, a lánya, egy nagy szatyor tele személyes holmival és egy jó nagy darab szalonna. Természetesen hagymával és kenyérrel, ahogy otthon megszokhatták. A helyszín: egy bevásárlóközpont kávézója. A látványból következtetve arra jutottam, hogy asztalfoglalással beköltöztek egész napra. Ha ezt továbbfejlesztik, a következő fokozat az lesz, hogy péntek délutántól vasárnapig három nap, két éjszakás csomagban veszik igénybe az ingyen wifire épülő plázás szolgáltatást. Csak egy matrac kérdése az egész és némi kenőpénz az éjjeli őrnek.
A régi, sokat emlegetett kávéházi hangulatról csak sejtésem lehet korabeli leírások alapján, mivel a hetvenes években születtem a múlt évezredben. A mobiltelefonos, laptopos őrület csak életem második felében köszöntött be, így még emlékszem gyerekkoromból a klasszikus vasárnap délutánokra, amikor házaspárok, családok sétáltak, kirakatokat nézegettek (ez is egy külön program volt egy időszakban, hogy kimozduljanak a lakásból), presszóban ültek le beszélgetni, süteményt fogyasztani.
Aztán eszembe jutnak olaszországi élményeim, ahol láttam embereket munka után beugrani a caffetériába egy ízletes feketére, közben kibeszélték egymással vagy épp a pultossal az aznapi élményeket, megvolt a stresszoldás, a közösségi élmény, így nyugodt hangulatban lehetett hazaindulni. Ha belegondolok, körülbelül ez lenne a szerepe egy délutáni „kitérőnek” a munkahelyünk és otthonunk között.
És mi a helyzet ma a fővárosban? Jó kávézót Budapesten ma is viszonylag sokat találhatunk. Széles a választék mind helyszínben, mind pedig minőségben, szolgáltatásban. A modern technikának, főleg az ingyen wifi szolgáltatásnak köszönhetően viszont az asztalhoz jutás lehetősége nem mindig egyszerű.
Hogy milyen jelenetekkel szoktam találkozni, ha időnként betérek egy délutáni kávézásra?
Tipikus eset, amikor egy ember ücsörög a három-négy fős asztalnál, előtte laptop és/vagy mobiltelefon és egy beszáradt bögre, ami órák óta előtte van kizárólag alibiből. Ugyanez a jelenet két főre kibővítve plusz egy laptopot és még egy üres csészét jelent. Persze azért találni egymással szóban kommunikáló embereket is…
A héten egy cukrászdában éppen le tudtam ülni, annyira tele volt, egy asztalnál – az emelkedett hangulatból ítélve – talán órák óta egy kártyaparti zajlott négy fő részvételével. Itt már az alibi tányérok és poharak is eltűntek, nyilván zavarták a játékot. Az eset pozitív oldala, hogy ők legalább egymással foglalkoztak és nem a modern technikai kütyükkel.
Aztán általános, hogy mondjuk egy kapucsínó áráért megvan a „helyiségbérlés” nyelvórára, biztosításkötésre, hitelszerződésre… A kávéházi randevú manapság gyakran úgy néz ki, hogy ül egymással szemben a fiú és a lány, kezükben az okostelefon, bambán „pörgetik” a közösségi oldal idővonalát néha tizedmásodpercre felpillantanak, hogy ott van-e a másik. De minek is? Eljátszottam a gondolattal, ha most kezdenék ismerkedni, hasonló esetben, az első találkozáskor ha ilyen helyzetbe hozna a sors, azonnal felállnék és távoznék. Lehet hogy fel sem tűnne?
Azt hiszem jobb hogy nincs saját kis „vendéglátóipari egységem”, valószínű pár hónap alatt időnként olyan mentális állapotba kerülnék mint a Waczak szállóban John Cleese. Zavarnának a laptopos, mobilozó vendégek. Elképzelem a következő jelenetet: – Mi a legolcsóbb kávéja? Kér egy eszpresszót, leül a kis csészéjével. Így kezdődik egy több órás csendes program. Meleg van, nyugalom és persze a legfontosabb, ingyen internet-szolgáltatás. És mit lehetne tenni? Kérdezzünk? – Finom volt a kávé? Igen? Hozom a számlát. – Otthon már biztos várják, nem?
Esetleg egy kis háttérmunka: wifit kikapcsolni, konnektorokat beszüntetni a vendégtérben. És ugye itt jön a már klasszikusnak számító, egyes helyeken krétával, táblákra írt mondat: Lehet beszélgetni!